A leghosszabb pillanat
Ez a történet nem igazán yaoi, inkább egy lehetséges végkifejlete lehetne Sasuke "romlott" életének. Fogadjátok szeretettel a kis történetet :) (12+)
Néma csend. Csak saját levegővételem hallom. Az utolsó csattanás visszhangja is megszűnt. A földön heverő ellenség eszméletlen. Vége van. Mi győztünk. Ahogy tudatosulnak bennem az események elmosolyodom. Fejem oldalra fordítom. A bátyám az. Megmentett. E csata alatt nem is egyszer. Köszönöm. Lelkembe eddig még nem érzett nyugalom költözött. Nyugalom, mely minden eddig érzett gyűlöletem elmossa. Emlékképek rohanják le tudatom, de nem képesek kizökkenteni jelenlegi állapotomból.
… Anya, Apa, mindenki … meghaltak … mennyi vér … a bátyám … ő volt … nem igaz! … ő megvédett … végig engem védett … feláldozta magát … rengeteget kellett szenvednie … és az áldozataiért csak megvetést kapott … az egész Konoha miatt volt!
… Konoha … nem érdekel! … az emberek mind hazugságban élnek … szánalmasak … és a barátaim … barátaim?! … nem … már az ellenségeim … talán soha nem is voltak többek, mint ellenségek … főként Naruto!
… Naruto … nem érdekel! … csak egy idióta! … idióta, aki nem tud rólam semmit … emlékszem … régen irigykedtem is rá … de már nem … már nem érdekel! … ő nem képes megérteni engem!
… És Kakshi … ő sem érdekel! … ő sem tud rólam semmit … senki sem tudhatja min kellett keresztülmennem … gyűlöltem a bátyámat amiért lemészárolta az egész klánt … küzdöttem, hogy erősebbé váljak … ezért hagytam el az otthonom, ezért mentem Orochimaruhoz … erősebbé váltam … de mi értelme volt? … megöltem Itachit … miért?! … miért nem tudtam meg előbb az igazat?!
Viszont most itt áll mellettem. Életben van Kabuto Edo-Tensei technikájának köszönhetően. Talán még hálával is tartozom annak a féregnek mindezért.
Legyőztük. De mi jön ezután? Leállíttatjuk az Edo-Tenseit?! De akkor Itachi … a bátyám … Nem! Erre gondolni sem akarok! Az az egyetlen vágyam, hogy végre a számomra legfontosabb személlyel, Nii-sannal lehessek.
Maradj velem! … Ne hagyj magamra! … Nem akarok megint egyedül lenni! … Olyan borzasztó a magány! … Annyit szenvedtünk mindketten! … Nem akarlak még egyszer elveszíteni!
Odarohanok bátyámhoz, átkarolom és szorosan magamhoz húzom. Lágyan, mégis féltőn ölel magához, ezzel mintha azt súgná: „Semmi baj Sasuke, itt vagyok”. Karjaiban zokogok, mint egy megvigasztalhatatlan kisgyerek. Hiába nem akarom elfogadni, tudom mi következik. Bátyám óvatosan eltol magától, majd a kígyóhoz közelebb lépve, Tsukuyomiját használva behatol Kabuto elméjébe. Pár percem belül ráakad a keresett információra, majd felém se fordulva felsorolja a pecséteket, a fehér kígyóbőrű fazon pedig élőhalott módjára formázza meg őket.
Mellkasomban hirtelen szúró érzés jelenik meg, mely egyre elviselhetetlenebb számomra. Fájdalmam arcomra is kiül. Miért?! Miért kell így történnie?! „Kai!”- hallom Kabuto hangját, majd látom amint szeretett bátyám körül halvány, egyre erősödő fénysugarak jelennek meg. „Még képes vagyok rá.”- hallom hangját, majd jobb kezét előrenyújtva lépdel felém egyre bizonytalanabb lépéseivel. „Hadd mutassam meg a teljes igazságot!”- mondja, majd rám emeli egyre homályosodó tekintetét.
Testem megremeg egy pillanatra, ahogy genjutsuja hatalmába kerít. Magam előtt látom Shisuit, amint legértékesebb kincsét Itachira bízza, Danzout, Koharut, Homurát, és a harmadik Hokagét, amint kiadják a parancsot, végül a szüleinket, akiknek már csak pár perc van az életükből, de még most is büszkén, szeretettel néznek idősebbik fiúkra.
A genjutsu oldása után az értetlenség, szomorúság és keserűség tükröződik arcomon. Mozdulni sem bírok, miközben bátyám lassú léptekkel halad felém. Jobb keze elsuhan a fejem mellett, és gyengéd ujjaival hajamba túrva homlokomhoz koccintja sajátját, majd mélyen szemeimbe néz. „Nem kell megbocsátanod nekem. Nem számít hogy döntesz a továbbiakról, mert én mindig szeretni foglak.”- mondja lágy hangján, majd a fénycsóva teljesen elemészti, az áldozatra szükséges test pedig holtan esik a földre.
Előrántom kardom, tudom mit kell tennem. Egy suhintással vetek véget az előttem álló kígyó életének. Ezzel a háború egy jelentős szakaszát sikerült lezárnunk.
Úgy érzem, mintha ezer tőr akarná belülről szétszaggatni szívemet. Ismét elvesztettem bátyámat, de ez ezerszer jobban fáj, mint ezelőtt. Hiányát most már nem bírom elviselni. Lábaim remegnek, és mikor már a szolgálatot is felmondják, egy halk puffanással rogyok a földre. Légzésem felgyorsul, könnyeimet nem bírom visszatartani, de talán nem is akarom. Folyékony gyémántként tükrözik fájdalmam, míg elmémet teljesen lekötik Itachiról felelevenülő emlékeim.
Mindig velem volt. Akkor is, mikor még egészek kicsit voltunk. Mindig játszott velem, még akkor is, ha házi feladatot kellett volna írnia. Mikor nagyobbak lettünk, már nem foglalkozhatott velem annyit, kötelességei voltak.
És az az éjszaka után is. Állandóan velem volt, még ha csak egy gyűlölt emlékképként is. Magamnak sem akartam bevallani, de végig kísérte eddigi életem. Tulajdonképpen sosem voltam egyedül. Hinni akartam benne, hogy visszatér majd hozzám az én imádott példaképem, aki ugyanolyan mint régen, mindig mosolygott rám, hazavitt ha megsérültem, és ha megkértem, hogy segítsen az edzésben magához hívott, megpöckölte homlokom, majd azt felelte: „Yuruse Sasuke, Mata Kondo Da!” (Sajnálom Sasuke, majd legközelebb!). Végül is valóra vált az álmom, csak későn tudtam meg az igazat ahhoz, hogy helyre hozzam a hibákat.
Emlékszem apa mindig azt mondta, hogy legyek olyan jó ninja mint a bátyám. Legutoljára viszont azt mondta, ne akarjak olyan lenni mint Itachi. Viszont döntésre jutottam. Nii-san értem áldozta fel magát, hogy a bosszúm teljesülhessen és ezáltal ő vezekelhessen a bűneiért. Számomra tökéletes példát mutatott. Őszintén sajnálom apa, de olyan ninja akarok lenni, mint a bátyám.
Tudom, mindig azt szerette volna, hogy a helyes utat válasszam. Azt fogom tenni! Helyre hozom amit még lehet. Köszönöm Aniki! Köszönöm, hogy szerettél, hogy megvédtél, hogy utat mutattál! Az áldozatod nem lesz hiábavaló, erről gondoskodom!